home  |  login  |  Lost Pass  


Blog-home     Új Témakör létrehozása     Új blogbejegyzés
 
Témakör: Novella

És ott volt SZ, E és T
Arina - 2010-05-27 21:10:53

Sajnos, nem halálos unalomból született szegény novella, hanem egy szemináriumi feladat volt. Így a címe is béna, mert a tanár találta ki. A helyszín is kényszer hatására választatott ki. De nem voltam képes átlagos krimit írni... 

 


És ott volt SZ, E és T

H. P. Lovecraft emlékére, és az Arkhami Elmegyógyintézet bentlakóinak ajánlva

A nevem… Nos, az nem fontos, jobb, ha nem tudja senki, hogy ennek a történetnek részese voltam. Egyiptológus vagyok az egyik nagy egyetemen, így ez a történet rossz fényt vetne a szakmai hírnevemre. Mégis muszáj leírnom, kiírnom magamból… Ha valaki más élte volna át ezt, és elmeséli nekem, akkor nem hinném el, egyenesen az őrültek házába küldeném az illetőt. De visszavonhatatlanul megtörtént velem, és rá kellett jönnöm, hogy vannak a világon dolgok, amiknek nem szabadna léteznie, még a legnagyobb titokban és homályban sem. A tudatlanság áldását elveszíteni a legnagyobb rossz, ami történhet az emberrel ezen a világon… Bármiről is van szó… Különösen, ha a világ sötét oldaláról fellebben a fátyol, és kénytelen szembenézni azzal, ami mögötte van. Aztán együtt élni vele, és reszketve várni, hogy a tiltott dolgok tudása miatt mikor jönnek el érte.

Nemrég kerültem a Szegedi Tudományegyetem újonnan alapított Egyiptológia Tanszékére. Előtte a Miskatonic Egyetemen voltam ösztöndíjas, mely egy Arkham nevű kisvárosban van, Új-Angliában. Kedves kisváros, de két év alatt erős honvágyam alakult ki, így amikor Szegeden munkát ajánlottak, én kapva kaptam az alkalmon. Ha sejtettem volna, hogy miket fogok látni ebben a kedves alföldi városban, inkább Arkhamban maradok.

Boldog voltam, amikor a gépem leszállt Budapesten. Az egyetem előzékenyen felajánlotta, hogy küldenek értem valakit, természetesen ezt a felajánlást elfogadtam, mert nem volt kedvem kocsit bérelni, és vezetni. Az autót egy PhD hallgató lány vezette, Mariannak hívták. Kedves volt és aranyos, de egy idő után már zavart, hogy be nem áll a szája. Amikor pedig nem beszélt, akkor nekem kellett, mert állandóan kérdéseket tett fel a Miskatonicról. Reméltem, hogy a többi kolléga nem ilyen lesz.

Végül szerencsésen megérkeztem az új otthonomba, egy egyszobás albérletbe nem messze az egyetemtől. Boldogan szabadultam meg Marianntól, és fürdőt készítettem magamnak. Utána kénytelen voltam felfedezni a környéket, mert korgó gyomrom arra késztetett, hogy boltot, vagy valami éttermet keressek. Rettenetesen peches esemény következett be… Találkoztam Mariannal a boltban. Próbáltam gyorsan megszabadulni tőle, amikor kicsusszant a száján valami érdekes: egy egyiptomi szarkofágot őriznek az egyetem pincéjében. A felújításn&aac ute;l bukkantak rá, senki nem tudja, hogy került oda. Próbáltam többet kiszedni belőle, de láthatóan megijedt, hogy ezt elpletykálta nekem, és elrohant.

Másnap megismerkedhettem a tanszék összes munkatársával. Nem voltak sokan, velem együtt öten voltunk. A tanszékvezető – ősz, szemüveges, alacsony ember – körbevezetett az épületben, és a mellette lévő könyvtárban is. Utóbbi nem tetszett nekem, a könyvekhez nem illenek az üvegpaloták. A körút után összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem a tanszékvezetőt, hogy milyen szarkofágot találtak a pincében. Egy pillanatra mintha dühöt láttam volna a szemében, de végül mosolyogva elmondta, hogy felújításn&aac ute;l találták egy befalazott kamrában, valószínűleg valamelyik egyetemi dolgozó rejtette oda, talán amikor ideköltözött az egyetem a háború után. De nem verik nagydobra, amíg nem tudnak mindent a szarkofágról, és arról, hogy került ide. Engem is megkért, hogy ne fecsegjek erről senkinek. Ez volt az első, de nem is az utolsó furcsa dolog, amit tapasztaltam. Ennél a pontnál el kellett volna hagynom az egyetemet, és vissza se nézni… Sajnos, nem tudhattam, milyen szörnyű események veszik ezzel kezdetüket.

Minden vágyam az volt, hogy láthassam a szarkofágot. Sajnos, ezt tanszékvezető nem engedte meg nekem, hogy megtekintsem. Arra hivatkozott, hogy még be kell illeszkednem, és nem is akarták elmondani nekem még vagy egy hónapig. Az érvelése üres volt, de nem tudtam mit tenni. Aztán átvillant az agyamon, hogy felhasználhatnám Mariannt… Ezt a gondolatot elhessegettem, nem volt szokásom az embereket csak úgy használni.

Este beültem az egyik kocsmába egy italra. Elgondolkozva támasztottam a pultot, amikor valaki rám köszönt, és ezzel a frászt hozta rám. Mariann volt, spicces állapotban. Felkészültem rá, hogy hosszú, unalmas és fárasztó estém lesz. Nem tévedtem, be nem állt a szája. Aztán hallottam valami érdekeset: azt mondta, meg akarja mutatni nekem a szarkofágot. A tanszékvezető bolond, hogy ennyire őrzi, egyszer úgyis szabadon kell engedni. Utóbbi fél mondatot nem értettem, a részegsége számlájára írtam.

Elindult kifelé előttem, kissé támolyogva. Néhányszor nekem kellett elkapnom, nehogy elessen. Az egyetem felé vezetett: azt mondta, bár zárva van, az egyik ablakon keresztül bemászhatunk. Igaza volt, az egyik földszinti ablakon nem volt rács, és rosszul zárt. Irodalomelmélet tanszék… Nem veszik észre azt, ami az orruk előtt van.

Kísérteties volt a sötét és üres egyetemi folyósokon járni. Annak ellenére, hogy Mariann ott botorkált előttem, nagyon magányosnak éreztem magam. Ami nappal világos, és a tudás birodalma, most éjjel sötét, és az ember rémületes lényeket sejt minden mozduló árnyékban. Megborzongtam. Nem voltam benne biztos, hogy a hűvös levegőtől.

Végül megérkeztünk a pince lejáratához. Mariann egy kulccsal piszmogott, és káromkodott. Elkértem tőle a kulcsot, én nem ittam annyit, hogy ne találjak bele a zárba. Gyorsan kinyitottam az ajtót. Mariann ment előre, felkapcsolta a villanyt. Úgy gondoltam, nem veszélyes, rajtunk kívül senki nincs az épületben, legfeljebb a portás, és nem valószínű, hogy kimegy az udvarra, és észreveszi a fényt. Nem gondoltam volna, hogy a pince folyosói ennyire kanyargósak. A falak kopottak, és nedvesek voltak, régóta nem újították fel. Egy ilyen tartanak egy régészeti leletet? Ez furcsa.

Elértünk egy vasajtóig. Mariann megint elővette a kulcsokat, de most nem vacakolt velük, hanem rögtön odaadta nekem. Kinyitottam az ajtót, és belöktem. Valóban vasból lehetett, mert nagyon nehéz volt. Bent egy kör alakú terem fogadott. Fehérre meszelt, száraz falak, és középen egy egyiptomi szarkofág. Elsőre ránézésre azt mondanám, hogy a középbirodalom korából származik, mivel a díszítés&eacut e;n hangsúlyos Szet alakja. Szet későbbi megítélése nem volt pozitív, és elpusztították az őt ábrázoló képeket, díszítéseket.

Mielőtt jobban szemügyre vehettem volna a szarkofágot belépett valaki a terembe. Egy magas, szinte szénfekete bőrű ember volt, hosszú, ódivatú fekete kabátban, és fekete kalapot viselt a fején. Fenyegetést éreztem belőle. A hangja valószínűtlenül mélyen zengett. Felkért minket, hogy távozzunk. Mariann rettenetesen megijedt, jobban, mint azt a helyzet indokolta. Rémisztő ember, rémisztő fekete ruhában, de a viselkedése nem adott pánikra okot, nem tűnt úgy, hogy meg akarna támadni minket. Mégis Mariannt úgy kellett kitámogatnom a pincéből, aztán végig a folyosókon és ki az ablakon. Aztán hazakísértem, biztos, ami biztos. Nem lakott messze tőlem, csak néhány utcával arrébb.

Másnap 8-ra mentem előadást tartani: egyiptomi kultúra és történelem. Talán az újdonság hatására a vártnál több hallgató jelent meg. Nekem azt mondták, a legtöbben nem járnak be előadásra, mert nem kötelező. Fél 10-ig tartott az óra, utána a tanszékre mentem, és leültem az íróasztalomhoz. Hoztam néhány csecsebecsét, amivel otthonosabbá akartam tenni a munkahelyemet. Faragott szkarabeusz Egyiptomból, egy kép egy fekete macskáról. Imádom a macskákat, olyan gyönyörű, kecses állatok. Terveztem, hogy elmegyek az állatmenhelyre, és magamhoz veszek egyet vagy kettőt. Elhelyeztem ezeken kívül a tolltartómat, üres papírlapjaimat. Számítóg&eacut e;ppel csak akkor dolgozom, ha muszáj.

10-kor jött a professzor. Feldúltnak tűnt. Elmondta, hogy Mariann éjjel, amikor felment a lakásába, lezuhant a lépcsőn, és kitörte a nyakát. Azonnal meghalt. Nagyon megdöbbentem, és magamat hibáztattam, amiért nem kísértem fel. A professzor megkért, hogy tartsam meg Mariann szemináriumait. Természetesen beleegyeztem, nem volt más választásom.

Gyorsan teltek a hetek, Mariann halála óta nem történt semmi különös. Egészen addig, amíg öt héttel a félév kezdete után el nem kezdődtek az eltűnések. Először nem vett észre senki semmit, néhány hallgató nem járt be órákra. Balsejtelem árnyéka akkor vetült a hiányzásokra, amikor olyan emberek nem jöttek el órákra, megbeszélt találkozókra, akikre mindig lehet számítani. Ez több oktatónak is feltűnt. Végül szülők, diáktársak jelentették az eltűnéseket. Aztán egy héttel később előkerült az első holttest a folyóból. Pont az egyik hallgatóm volt, a „Hieroglifák értelmezése” szemináriumomról. Szíven ütött a dolog, főleg, miután elolvastam az újságokat: kitépték a szívét, és kivéreztették. Amint megtudtam a hírt, el kellett volna hagyni a várost, és nem belefolyni ebbe az ügybe. De maradtam. Bolond voltam.

Ezután sorban előkerült a többi eltűnt személy hullája. A közös bennük az volt, hogy mindegyik a bölcsészkar valamelyik szakára járt. Rituális sorozatgyilkosság: mindnek hiányzott a szíve, és nem volt vér a holttestekben.

Amikor a tanszéken voltam, akkor valamiféle nyomasztó hangulatot éreztem. Mindenki nagyon udvarias volt velem, de úgy éreztem, hogy engem nem vesznek be a közös munkába. A szarkofágot azóta nem láttam, mióta Mariann megmutatta. Kértem, hogy mutassák meg – természetesen nem mondtam, hogy már láttam. Bár azt nem tudhattam, mi köze van a fekete embernek az egészhez. Lehet, hogy ő vigyáz a pincére? Fogalmam se volt. Néha elmentem arra a folyosóra, de senkit nem láttam. Egy éjjel beugrott nekem egy arkhami városi legenda a Fekete Emberről, aki a boszorkányokat segíti mocskos üzelmeikben. Új-Angliában rengeteg különös történetet lehet hallani boszorkányokról, elcserélt gyermekekről, furcsa halálesetekről. Kellemes hely, de az emberek még manapság is rettenetesen babonásak és hagyománytisztelők. Mindenesetre a Fekete Ember gondolata kellemetlen érzést okozott bennem.

A belvárosi kocsmákat nagyon megszerettem a hangulatuk miatt. Gyakran beültem esténként egy sör mellé, és figyeltem a fiatalokat. Néha találkoztam a hallgatóimmal is, és jót beszélgettünk. Így ücsörögtem aznap este is. Az az este eldöntötte a sorsom.

Hazafele tartottam éppen, amikor az egyik sötét mellékutcából sikítást hallottam. Rohantam a hang irányába, de későn érthettem oda, mert semmi nem láttam. Körülnéztem, járkáltam az utcában, de semmi. Csak a saját lépteimet hallottam, meg egy távoli diszkó zaját, elhaladó autókat a főúton. Elindultam visszafele, amikor úgy éreztem, valami a cipőm alá került. Megnéztem, mi az, reménykedtem, hogy valamiféle nyom lesz. Nem tévedtem, egy leszakadt kabátgomb volt. Zsebre tettem. Gondolkoztam, hogy bemenjek-e a rendőrségre, de valószínűleg azt mondták volna, hogy az idegeimet megviselték az egyetem hallgatóival történtek. Úgy döntöttem, magam veszem kezembe az ügyet. Legalábbis a leszakadt gomb ügyét. Másnap figyeltem az emberek kabátjait. Úgy gondoltam, hogy csak olyan valaki lehet a sorozatgyilkosság elkövetője, aki az egyetemre jár vagy ott dolgozik. Az első pár napban nem láttam hasonló, nagy fekete gombot, de nem csüggedtem.

A szükségesnél többet sose tartózkodtam a tanszéken. Amikor a professzor ott volt, akkor különösen nem szerettem ott. Az egyik nap mégis úgy alakult, hogy éppen megérkezett, én pedig ott ücsörögtem az íróasztalomnál és olvastam egy cikket. Akkor megláttam… Ahogy a kabátját a fogasra akasztotta, hiányzott róla egy gomb. Amikor bement az irodájába, odamentem a fogashoz és megnéztem a kabátot. Pontosan ugyanolyan gombjai voltak mint, amit néhány estével ezelőtt felszedtem az utcán a földről. Vajon, mit keresett ott? Lehet neki köze a gyilkosságokhoz? Eszembe jutott az egyiptomi hitvilág sötét oldala: Szet, a Káosz ura, aki megölte Oziriszt… Egy rémisztő gondolat fogalmazódott meg bennem, de megpróbáltam elhessegetni. Végül arra jutottam, hogy csak akkor nyugszom meg, ha a végére járok az ügynek, és megtekintem újra a szarkofágot. Elterveztem, hogy este betörök, és lemegyek a pincébe… Már csak a kulcsot kell megszereznem. Átkutattam a professzor kabátjának zsebeit, de nem találtam meg benne a kulcsot. Valahogy el kellett érnem, hogy elhagyja az irodát. Hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi.

A szerencse mellém szegődött. Negyed óra múlva elhagyta az irodáját, és nyitva hagyta az ajtót. Nem foglalkoztam vele, mit morgott, miért volt dühös, hanem amint kilépett, belopóztam a szobába, és átkutattam az asztalfiókokat. Megtaláltam a kulcsot, nem gondolkoztam, hanem zsebre tettem, és reménykedtem, hogy nem veszik észre, hogy eltűnt, és másnap visszacsempészhetem. Nagyon izgatott voltam, dobogott a szívem.

  Éjjel visszamentem az egyetemre, és bemásztam az irodalomelmélet tanszék ablakán. Óvatosan, lopakodva haladtam a folyosókon, ugyanolyan nyomasztó, magányos érzés kerített hatalmába, mint amikor először mentem végig szegény Mariannal. Elértem a pinceajtót. Besurrantam, és elemlámpát gyújtottam. Kicsit keringtem a pince folyosóin, mert nem volt vezetőm, mint a múltkor. Nem is véstem eszembe az útvonalat. Mindenesetre sikerült odatalálnom. Kinyitottam az ajtót. Odabent fény volt. Amikor körbenéztem, láttam, hogy ott van a tanszékről mindenki, és szívélyesen mosolyogva fogadtak. Középen ott állt a szarkofág, mögötte egy oltár, egy összekötözött test hevert rajta. Libabőrös lettem, minden szál hajam égnek állt. Aztán a semmiből elém lépett egy egyiptomi fáraó. Éreztem a belőle áradó uralkodói tekintélyt és büszkeséget. Emellett a mérhetetlen rosszindulatot és gonoszságot is…Üdvözölt Szet követői között, a kezét nyújtotta felém. Én megbénultam a látványtól&hel lip; Az oltáron az összekötözött ember felé odalépett a professzor és egy tőrrel átvágta a torkát, és a vért egy edénybe folyatta. A fáraó gonoszan elvigyorodott. Hátat fordítottam, és futottam, ahogy bírtam. Végig az egyetemen, egészen a nyitott ablakig. Aztán haza. Magamra zártam az ajtót, és lekuporodtam a sarokba. Megpróbáltam nem gondolni semmire. Se a tanszékre, se az áldozatra, de legfőképp Szetre, a Káoszra nem. Eszembe sincs őt követni! Inkább meg akarom állítani. De tudom, hogy ők hamarabb kapnak el engem. Érzem a csontjaimban, hogy jönnek, és nem fognak nekem kegyelmezni. Úgy végzem majd, mint a többi szerencsétlen. Kopognak. Eljöttek értem. Hallom, hogy nyílik az ajtó. És ott van… Maga Szet.

 

 

Nincs kép...
Audio: Nincs audio
Video: Nincs video
Egyéb file: Nincs egyéb file

  Új hozzászólás irása


 
Témakörök:
Informatika(36)
Fotó - Foto - Photo(15)
Humor(6)
Szerepjáték(17)
Rendezvények(3)
Novella(2)
Film, Anime, Manga(8)
Komolyan hülyeség(14)
Szuperbirka(1)
Játékok(3)
AirSoft(2)
Tesztek(5)
Airsoft vs PaintBall (2)

 
 

Információk
101   bejegyzés
72   hozzászólás
24   csatolás összesen
24   kép csatolás
0   audio csatolás
0   video csatolás
0   egyéb csatolás
136   felhasználó

 

 

iNkParADe.white Skin by Cyrus© 1998-2019