home  |  login  |  Lost Pass  


Blog-home     Új Témakör létrehozása     Új blogbejegyzés
 
Témakör: Novella

A Róka és a kutya
Arina - 2010-09-10 18:31:51
Ezt a novellát egy kriminovella író pályázatra alkottam. Az eredményhirdetés érdekes volt. Először az tűnt fel, hogy nyugdíjas találkozó van. Utána elkezdődött a műsor, és kiderült, hogy az első novella inkább szépirodalom és NEM krimi. A másodikra mondták, hogy klasszikus darab. A harmadik helyezett nagyon érdekes volt, mert a zsüri nem is titkolta, hogy az egyik haverjuk írta, plusz az sem volt kimondottan krimi. Bár gondolhattam volna, hogy a klasszikus darabok nem menők... Mindegy, posztmodern fost akkor sem írnék, ha fizetnének érte.


                   A Róka és a kutya

 
 
James, a német dog éppen gazdája oldalán sétált. A gazdi nem volt más, mint Edward Carter milliomos és gyártulajdonos. Néha beszélt James-hez, mintha a kutya értené miről van szó. Leginkább panaszkodott neki a haszontalan gyermekeiről. James, bár nem értette, ösztönösen érzett valamiféle ellenszenvet a Carter-testvérek iránt. Eric ridegsége ijesztő volt, Richard szerette megrémíteni a motorjával, Emma pedig mindig kiabált vele, feltéve, ha az öreg Carter hallótávolságo n kívül volt. James leginkább a gazdája mellett szeretett lenni, mert akkor senki nem bántotta. A gazdája feleségét, Lucia-t is kedvelte, mindig kapott tőle valami nasit. James-nek külön szobája volt, amire a legtöbb ember biztos irigy lenne. Az emeleten lakott, a gazdája hálószobája mellett. A lépcsőket nem kedvelte, de mióta idekerült megtanult felmenni rajtuk, és örült, hogy így a gazdája közelében lehet.


A Carter-házban Emma esküvőjére készültek: a szerencsés vőlegény Peter Stone volt, aki a légi utasszállításb an látta a jövőt és abba kívánta fektetni az örökölt vagyonát. Emma kezének elnyerésével elérte az öreg Carter támogatását. Természetesen nem ez volt a szempont, hanem Emma szépsége és elragadó személyisége. Emma magas, szőke, kékszemű lány, angyalarccal. Hangja kedves és csengő. Feltéve, ha nem a személyzettel kiabál, mert akkor olyan, mint varjúkárogás. Ettől függetlenül nem volt ostoba, és a vőlegénye előtt maga a megtestesült angyal. Eric és Richard ezen jót mulattak. Két dologban értettek egyet, ez volt az egyik. Mindketten tudták, hogy az esküvő után fogja a húguk megmutatni az igazi arcát Peter Stone-nak, de akkor már nem lesz menekvés. Egyébként a két testvér tűz és víz volt, nem is szerették egymást. Eric pedáns, számító és hideg. Mindent megszerzett, amit akart, ha kellett, akkor elvette. Sose volt udvariatlan, de körbelengte valamiféle fenyegető légkör. Erre még rájátszott szőke haja és acélszürke, hideg szeme. Richard bolondos, kedves fiatalembernek tűnt – első látásra. Igazából nem kevésbé érdekelte a vagyon, mint a testvéreit, bár Emmához hasonlóan leginkább szórni szerette a pénzt. A testvérek egy dologban igen testvériesen értettek egyet: apjuk második házassága hiba volt. Lucia egy pénzéhes színésznőcske, akit el kéne távolítani a házból. Tudták, hogy az érvényben lévő végrendelet szerint Lucia kapja a házat és ötezer font életjáradékot. Lucia Olaszországból költözött Angliába. Edward Carterrel Velencében találkozott, tetszett neki az angol úriember. Ő csodálkozott a legjobban, amikor megkérte a kezét, ilyen férjről álmodni se mert. Három éve próbált beilleszkedni a családba, de érezte, hogy ez sose fog sikerülni. Lassan beletörődött, és megelégedett a férje szeretetével és James babusgatásával.


Két hét volt hátra az esküvőig. A család épp egy együtt zenélt a teraszon, a nagy napra készültek egy kis előadással. Eric ötlete volt: ugyanis a külvilág számára fenn kellett tartani a tökéletes család látszatát. Senki nem szeret rosszindulatú pletykákat olvasni az angol társasági lapokban. Bár Eric ötlete volt, nem sok feladatot vállalt… Az elején egy cintányérral jelezte, hogy kezdődik a műsor. Aztán csak ácsorgott a zongorázó Emma, az éneklő Lucia és a gitározó Richard mellett. Az öreg Carter pedig közölte, hogy ebben nem vesz részt, nem hagyja ki a délutáni sétáit James-szel.
Az első gyakorlás rémesen sikerült. Eric volt az egyetlen, aki maradéktalanul és tökéletesen kezelte a cintányért. Egy összeütéssel mindez nem volt nehéz… Emma direkt rontott a zongorával, hogy Lucia dolgát nehezítse. Richard pedig a gitárral próbált keresztbe tenni mindkettejüknek. Mivel Peter Stone is jelen volt, mindannyian udvariasan viselkedtek.
- Az uraság, az uraság! A lépcső aljában fekszik, és nem lélegzik! – Anne, a szobalány vágódott ki a teraszra. Mindenki felugrott, és betódult az ajtón, rohantak a hátsó lépcsőhöz. Valóban ott feküdt Edward Carter a lépcső aljában, nyaka természetellenes szögben, szeme döbbenten a plafonra meredt. Lucia könnyekben tört ki, Emmának csak néhány pillanattal utána jutott eszébe könnyeket hullajtani. Bár lehet, csak lassan fogta fel, mi történt… Eric és Richard némán, lehajtott fejjel álltak egymás mellett. Aztán Eric megfordult, és telefonált: a rendőröket hívta.


A rendőrök úgy gondolták, hogy baleset történt, és részvétnyilván ítás után távoztak. Mielőtt elmentek volna, érkezett egy hívatlan vendég: egy feltűnően szedett-vetett ruházatú ember. A ruhája tiszta volt, nem szakadt el, csak valahogyan sehogy sem állt rajta. Az ilyenre mondják, hogy „úgy áll rajta, mint tehénen a gatya”. A haja a kalapja alól kócosan és rendezetlenül kandikált ki. Szakálla is volt, a hajához hasonlóan kócos, és a ruhájához hasonlóan sehogy sem állt rajta. Odament a felügyelőhöz és köszönt neki. A felügyelő fintorgott, nem tetszett neki a váratlan vendég. Aztán Lucia rohant ki a házból, és üdvözölte az idegent.
- Monsieur Renard! Örülök, hogy eljött. Kérem, segítsen, a férjem… – Lucia zokogásban tört ki. – Szerintem nem baleset volt, biztos, valamelyik ördögfatty csinált valamit.
- Nyugodjon meg Madame Carter, menjünk be és ott beszéljünk – mondta a furcsa, szedett-vetett ember.


Emma és a két bátyja a társalgóban tartózkodtak és fojtott hangon beszélgettek. Nem nagyon tetszett nekik, hogy mostohaanyjuk nyomozót hívott ide. Abban viszont egyetértettek, hogy Luciát fogják mindannyian gyanúsítani. Valószínűleg ezzel nem érnek el semmit, de jó mókának tűnt…
- Most aztán rájöhet, hogy nem adjuk könnyen a vagyonunkat. Mégis mit képzelt, amikor megszerezte apánkat? – Emma hangja dühösen pattogott.
- Nyugodj meg kérlek, már megtörtént, nem változtathatunk ezen, de keresztbe tehetünk neki – mondta Eric kimért hangon. A három testvér közül ő járt leginkább a földön. Tudta, neki kell visszafognia a testvéreit, mert még butaságot csinálnak.
- James-t nem láttátok? Jól eltűnt. Talán ő látott valamit – Richard csak vigyorgott, nem nevetett a saját viccén, mint máskor szokott.
- Drága öcsém, kérlek fejezd be az élcelődést, legalább addig, amíg apánkat eltemetjük – Eric lesújtó pillantást vetett Richardra.
- Oké, oké… Te poéngyilkos. Tudom, fejezzem be. Már befejeztem.


Hélio Renard magánnyomozó volt, és nem bohém művész, mint kinézete sejtette. Bár a megjelenésén kívül volt még néhány közös vonása a bohém művészekkel: imádta a szebbik nemet, nem vetette meg az italt, szeretett festeni és párizsi volt. Senki nem nézte volna ki a belőle, hogy sikeres magánnyomozó; rengeteg kacifántos ügyet oldott már meg Angliában, Franciaországban és Olaszországban. Lucia még azelőttről ismerte, hogy Edward Carter felesége lett. Emlékezett a furcsa kis nyomozóra aki sikkasztási ügyben nyomozott a színházban, ahol játszott. Tudta, hogy valami nincs rendben a férje halála körül. James-et se találta, félt, hogy neki is baja esett. Délelőtt kicsit levert volt, valószínűleg rosszat evett és a szobájában pihent. Lucia viszont hiába kereste, a kutya nem volt meg.
- Megnéztem a férje holtestét, mielőtt elvitték volna a rendőrök – közölte némileg nyersen Renard. – Nem találtam nyomát idegenkezűségnek, ön is megerősítette, hogy a családból mindenki a teraszon volt, és valami buta dalocskát próbált. A személyzet pedig a másik szárnyat takarította, mert Miss Emma egy galambtetemet talált a szobájában. Nem értem, miért rángatott ide.
- Női megérzés. Ezek a kölykök olyan gonoszak, csak a pénz érdekli őket – mondta könnyeivel küszködve Lucia – Kérem segítsen, legalább kicsit nézzen körül, vagy legalább a kutyát találja meg!
- Kutyát? Milyen kutyát? – Renard értetlenül felvonta a szemöldökét: ha kutyát keresni hívták, ő lelép. Sokféle mocskos ügyet elvállal, de ilyet nem.
- James, a német dog. Nem ment el Eddel sétálni, mert kicsit levertnek tűnt. A szobájában pihent. Remélem, jól van – Lucia könyörgő pillantást vetett Renard-ra. Olyan pillantás volt, aminek Renard nem tudott ellenállni. Ráadásul volt egy dolog, ami elég képtelenül hangzott, és ez kíváncsivá tette.
- A szobájában pihent? Azt akarja mondani, hogy a kutyának van saját szobája?
- Igen. Megmutassam? – Luciában felébredt a remény… Hátha sikerült meggyőzni ezt a bolondos franciát…
- Előbb kérek egy pohár whiskey-t – ha már itt van, legalább valami jóféle itókát had igyon. Attól mindig könnyebb a munka és gyorsabban telik az idő. Egyébként is valószínűtlen, hogy itt gyilkosság történt. Csak meg kell nyugtatnia az özvegyet…
- No, lássuk a kutyaszobát! – javasolta a francia nyomozó, miután megitta a whiskey-t. Valóban kitűnő fajta volt, ahogy ezt egy ilyen gazdag házban el lehet várni. – Közben nyugodtan mesélhet nekem erről a James-ről. Kedves fickónak tűnik – Renard kedvesen mosolygott. Végülis nincs kőből a szíve, szegény kutya semmiről nem tehet, és ha az özvegy ettől jobban érzi magát, előkeríti.
A kutyaszoba közvetlenül Edward Carter hálószobája mellett volt. Egy alacsony ágy szolgált fekhelyként a James-nek, rajta egy gyűrött takaró, mintha valaki nyugtalanul aludt volna rajta. A szobában rengeteg kutyáknak való játék hevert a földön és egy tálka friss víz is ki volt készítve. A kutyát viszont nem találták ott.
- A férje mindig ugyanakkor sétáltatta a kutyát? – kérdezte Renard a rend kedvéért. Legalább imitáljon valamiféle nyomozómunkát…
- Igen, pontban 2-kor indultak és délután 3-kor jöttek be. A férjem sose tért el ettől, mióta James idekerült, azóta így ment – válaszolta Lucia.
- Mikor került ide James?
- Másfél évvel ezelőtt kapta a születésnapjára Erictől. Ericnek valamiért szüksége volt Ed jóindulatára, és úgy gondolta, hogy egy német doggal leveheti a lábáról. Ed imádta a kutyákat, és akkor már egy ideje nem volt neki.
- Hmm… – Renard körülnézett, aztán az ajtóhoz ment, és kikukucskált. A folyosót látta és a földszintre vezető lépcsőt, amelyen a baleset történt. Aztán megrázta a fejét, mintha valami gondolatot akarna elzavarni. – Keressük meg az elkóborolt kutyust. Hátha ő látott valamit. Egy próbát megér...


Lucia és Renard a kertben sétáltak és közben James nevét kiáltozták, hátha végre előkerül. Emma, Eric és Richard is előkerültek, amikor hallották, hogy a kutyát keresik. Azt mondták segíteni jöttek, pedig csak a „híres” nyomozót jöttek megnézni. Közelebbről nézve se voltak jobb véleménnyel róla.
- Ööö… A kutya nincs idomítva? Egyik ismerősömnek van egy kutyája és sípszóra rögtön visszamegy a gazdájához. James-nek nincs ilyen sípja? – kérdezte Renard.
- Valóban, James-t sok mindenre megtanították. Én magam intéztem, hogy a megfelelő idomárhoz – válaszolta kimérten Eric. – És igen, van egy síp, amivel el lehet érni, hogy mindenképp előjöjjön. Vagy ugasson, ha akadályozza valami. Visszamegyek érte a házba. Mr. Renard, kérem jöjjön velem. Beszélni szeretnék önnel négyszemközt.
Eric csak akkor szólalt meg, amikor hallótávolságo n kívül voltak. Addig Renard egykedvűen ballagott mellette. Nem volt szimpatikus neki Eric Carter. Nem szerette az ilyen hideg, kimért embereket. Úgy gondolta, az ilyeneknek mindig van valami rejtegetnivalójuk.
- Nos… Én és a testvéreim nem vagyunk meggyőződve arról, hogy mostohaanyánknak nincs köze apánk halálához. Lehet, megmérgezte, és attól halt meg, közben pedig hátraesett a lépcsőről. Ki tudja, mire képes…
- Érdekes feltételezés. Ezt is számításba fogom venni a következtetéseim levonásakor – válaszolta szokatlan udvariassággal Renard. Kíváncsi volt, mi fog kisülni ebből a beszélgetésből, ezért nem akarta idejekorán befejezni azt.
- Ez a nő elrabolta apánk szívét, végig csak a vagyona érdekelte. Mindannyian tudjuk, milyenek a színésznők… – hangsúlya kifejezte a megvetést, amit Lucia irányába érzett.
- Én megteszek mindent, amit tudok. Mindenesetre ő hívott ide…
- Kitűnő húzás tőle. Senki nem gyanakszik arra, aki nyomozót hív egy, a rendőrség által balesetnek nyilvánított esethez. Én is ezt tenném, ha megölnék valakit.
Közben beértek a házba. Eric az egyik asztalkán kinyitott egy dobozt, és elővett egy ezüst sípot. Utána odafordult a nyomozóhoz.
- Apám ezt a sípot tőlem kapta. Az idomítás során is ezt használták. Gondoltam, apám jobban örül, ha nem kell a kutyát megfelelő viselkedésre szoktatni.
- Pedig valaki pont azt élvezi, ha a kutyát taníthatja. Az ismerősöm imádta, ha megcsinálta a kutyája azt, amit kért tőle – mondta Renard. Ezeknek a gazdagoknak minden készen kell… Szörnyűek. Ericet már pusztán a kimért viselkedése miatt is a börtönbe zárná. – Egyébként… Emlékszik, ki tanította be James-t?
- Nem, de miért érdekli ez ennyire? – Eric mintha kizökkent volna a nyugalmából. Renard egy pillanatnyi vadságot vett észre a szemében. Nem tudta mire vélni… De ő a nyomozásai során mindig a különös dolgokat figyelte. Talán mégis van itt valami.
Visszamentek a többiekhez, akik kínos csendben álldogáltak egymás mellett. Aztán Eric belefújt a sípba és vártak. Néhány perc múlva James futott feléjük logó nyelvvel, lobogó füllel. Pár méterre tőlük megállt és csak nézett rájuk szomorú szemekkel, csalódottan. Azt hitte, a gazdájához fut. Lucia odament hozzá, és simogatni, ölelgetni kezdte.


Renard a közeli kisvárosban töltötte az éjszakát, leginkább a fogadó ivójában. Egy kis időre csatlakozott egy kártyapartihoz, így egy kisebb összeggel lett gazdagabb, amit rögtön el is költött némi sörre. Szerette az angol kocsmák füstös hangulatát. Mielőtt felment a szobájába, még elszívott egy szivart.
Másnap délelőtt ébredt, mivel nem volt híve a koránkelésnek. Lement, reggelit kért, aztán a bacon-tükörtojás páros felett elolvasta a reggeli újságokat. Egy cikket nagyon érdekesnek talált, azt többször is átolvasta, közben jelentőségteljesen hümmögött. Az újságban egy éjszakai rablótámadásr& oacute;l írtak: egy helyi lakost, bizonyos Ronald Westet leszúrtak egy sikátorban. Renard elgondolkozott azon, hogy utánanéz ennek a gyilkosságnak, ha már itt van. Úgyis unatkozik és csak délután kell Luciával találkoznia.


Mrs. West háza a város szélén állt. Renard könnyen odatalált, miután útbaigazítást kért a kocsmárostól. Zsebre tett kézzel sétált az utcán és közben fütyörészett. Ha valaki megbámulta őt, akkor megemelte a kalapját és vidáman köszöntötte. Végül odaért a takaros kis házhoz, majd becsengetett. Kutyák szaladtak a kerítéshez, és ugatni kezdték az idegent. Egy öreg hölgy lépett ki a bejárati ajtón, és rászólt a kutyákra, akik erre abbahagyták az ugatást. Renard üdvözésképp megemelte a kalapját és biccentett. Ezúttal komolyan.
- Jó napot! Elnézést a kutyákért, kicsit idegesek – mondta a nő – Mi járatban? Jöjjön be nyugodtan, nem bántanak – Renard elindult befele, bízott benne, hogy tényleg nem fogják bántani a kutyák.
- Köszönöm. A férjéről szeretnék beszélni. Olvastam az újságot. Fogadja őszinte részvétemet – válaszolta a nyomozó.
- Csak nem ismerte őt? Talán tagja volt valamelyik cirkusznak, ahol dolgozott? – kérdezte csodálkozva az asszony. – Pénteken lesz a temetés, és biztos örülne, ha a kollégái is eljönnének – könnyezni kezdett, ezért elővett egy zsebkendőt és megtörölgette a szemét. Közben beértek egy kis szobába. Mindenhol csipkék, a polcokon könyvek és kedves porcelánfigurák. Az asztalon egy váza friss virág.
- Én nem voltam a férje kollégája, sajnálom. Én egy magánnyomozó vagyok. Kérem, ne vegye tolakodásnak, de szeretnék a férjéről beszélni és megtudni, mi történt vele – Renard reménykedett, hogy az özvegy nem fog kiborulni ettől, és dobja ki a házból. Elég érzékeny pont ez… Ha csak egy rossz szót mond…
- Sajnálom, de nekem nincs ilyenre pénzem – válaszolta Mrs. West, amivel nagyon meglepte a nyomozót.
- Nem kérek pénzt, ne értsen félre. Csak nem értem, hogy egy nyugodt kisvárosban hogyan történhetett ilyesmi. Puszta szakmai érdeklődés.
- Hát, rendben… Ha elkapná a gyilkost, szeretnék a szemébe nézni – az asszony megint a könnyeivel küszködött – Bocsánat. Nem gondoltam volna, hogy vén koromra ezt kell megérnem. A férjem sötétedés után elindult valahová, azt mondta, muszáj találkoznia valamelyik régi ügyfelével. Amikor kérdeztem, hogy ki az, és mégis miért, nem akarta megmondani, csak annyit árult el, hogy egy kutyáról van szó és különlegesen kellett idomítania.
- Ötlete sincs, hogy miről lehetett szó?
- Sajnálom, nincs. De a férjem vezetett feljegyzéseket az idomított állatokról. Meglehetősen rossz volt a memóriája, ezért mindent felírt.
- Belenézhetek? – Renard alig bírta visszafogni a mohóságot a hangjában. Tudta, hogy most választ kap. Már tudta, ki és mivel követte el a gyilkosságot, de a „hogyanról” fogalma sem volt.
Mrs. West felkelt a székről és egy fiókból elővett egy bőrkötéses könyvet. Aztán odaadta a Renard-nak.
- Ebben minden munkája benne van. Imádott állatokkal dolgozni. Ez volt az élete.
- Köszönöm – mondta Renard, majd kinyitotta a könyvet. Megkereste a másfél évvel ezelőtti dátumokat: valóban, ott volt Eric Carter neve. James, a német dog. Különleges kérés: a kutya meneküljön a cintányér hangjára.
- Heuréka! Megoldottam! – kiáltott fel Renard, majd felugrott és puszit nyomott Mrs. West homlokára – Köszönöm, megyek és elkapom a férje gyilkosát! – Aztán kirohant a házból és a fogadóig futott. Mrs. West értetlenül ücsörgött a szobában, és nem értette, mit csinál ez a bolond francia.


Renard az ivóban ücsörgött egy korsó sör mellett és gondolkozott. Valahogy rá kellett vennie a családot arra, hogy ismételjék meg a kis zenés előadásukat. De ha James ott van a birtokon, akkor Eric meg fogja ezt akadályozni, az biztos. Az ő kezében volt a cintányér és ő adta a kutyát az apjának. Az idomítását is ő intézte el. Ráadásul a bolond angol felügyelőt is rá kell vennie, hogy a közelben legyen. Végül befejezte a sörét és elindult a Carter-házhoz.
Lucia és Renard Edward Carter dolgozószobájá ban ültek egymással szemben. James is ott volt, a földön hevert és szomorúan nézett. Tudta, hogy elvesztette a gazdáját. Lucia próbálta átvenni a gazda szerepét.
- Eric Carter gyilkolta meg Edward Cartert – mondta Renard komoly határozottsággal.
- Éreztem, hogy valami nincs rendben. Eric mindig olyan számító, szinte már gonosz. De még hogy tehette? Velünk volt a teraszon – Lucia szemébe könnyek gyűltek, de azért tartotta magát.
- Kutyaidomítással. James-t egy cirkuszi idomárral arra képeztette ki, hogy a cintányértól eszét vesztve meneküljön. Nem tudom, hogyan, de nincs is idő nyomozni utána. Lehet, hogy ön a következő célpont.
- Ez rettenetes. Azonnal hívom a rendőrséget! – az asszony a telefon felé kapott, és már tárcsázni készült, amikor Renard megfogta a kezét és elhúzta a telefonról.
- Nem, azt fogják mondani, hogy megőrült. Inkább vegye rá a Carter-testvéreket, hogy ismét gyakoroljanak együtt. A többit bízza rám.
- Rendben, megteszem, amit tudok.
- Ha megengedi, most telefonálok egyet…


Renard türelmesen várta a fogadóban a bolond angol felügyelőt, Mr. Rivert. Tudta, hogy el fog jönni, mivel látni szeretné, ahogy elszúr egy ügyet. Valóban, belépett a fogadóba egy magas, kissé pocakos, őszülő hajú ember. Renard felállt és üdvözölte. Aztán beszálltak mindketten egy kocsiba.
- Remélem, nem feleslegesen jöttem ide. Már megállapítottuk, hogy baleset történt – mondta mogorván a felügyelő.
- Higgye el, amit mutatni fogok, meg fogja változtatni a véleményét&hel lip;


Luciának nagyon nehezen, de sikerült rávenni a Carter-testvéreket arra, hogy gyakoroljanak együtt. Emmát sikerült először meggyőzni azzal, hogy ha nem akarja megváltoztatni az esküvője időpontját, és nem akar nevetségessé válni az előadással, akkor gyakorolni kéne. Ez hatott, így a többit már Emma intézte. Közben Lucia bejelentette, hogy James-nek gyomorproblémái vannak, ezért megfigyelésre elvitette egy állatorvoshoz.
James nem állatorvosnál volt, hanem a kertben egy bokorban Renard-ral és a felügyelővel. River egyre inkább úgy gondolta, hogy a francia nyomozónak agyára ment az angol vidéki levegő, és megbolondult. Miért kell neki egy őrült franciával és egy ijesztően nagy kutyával egy köztiszteletnek örvendő angol családot megfigyelnie? Aztán a család valami zenés darabra készült. Aztán a kutya, mint az őrült rohanni kezdett, amint meghallotta a cintányér hangját. Renard pedig futott a kutya után… Szerencsére a kutya nem rohant be a bokrok közé, hanem a kert szélén futott, így Renard követni tudta. Ebből Carterék nem vettek észre semmit.
Renard végül utolérte a kifáradt kutyát, aztán pórázt tett rá, és visszavitte Riverhez.
– Most, hogy az elméletem a valóságban is működik, megmagyarázom. Tartoztassa le Eric Cartert. A kutyát Edward Carter tőle kapta, de előtte egy idomár a kérésére kiképezte arra, hogy a cintányér hangjára fusson, amerre lát. Eric tudta, mikor fog az apja felmenni a lépcsőn, csak a kutyának kellett az emeleten lennie. Gondolom, olyat adott neki enni, amitől szerencsétlen rosszul érezte magát. Amikor kerestük James-t, akkor beszélgettem Eric Carterrel, és a kutyaidomítást is említettem. Másnap azt, aki a kutyát tanította, meggyilkolták. Így nagyon gyanús lett nekem Eric Carter, mert csak vele beszéltem erről. Aztán Mrs. Westtől, az özvegytől ezt a könyvet kaptam, és itt van, hogy James milyen különleges idomítást kapott – mondta Renard és odaadta a könyvet. Aztán szokásához híven faképnél hagyta a felügyelőt. A többi már az ő dolga.


Renard rókát jelent franciául. :-)

Nincs kép...
Audio: Nincs audio
Video: Nincs video
Egyéb file: Nincs egyéb file

  Új hozzászólás irása


 
Témakörök:
Informatika(36)
Fotó - Foto - Photo(15)
Humor(6)
Szerepjáték(17)
Rendezvények(3)
Novella(2)
Film, Anime, Manga(8)
Komolyan hülyeség(14)
Szuperbirka(1)
Játékok(3)
AirSoft(2)
Tesztek(5)
Airsoft vs PaintBall (2)

 
 

Információk
101   bejegyzés
72   hozzászólás
24   csatolás összesen
24   kép csatolás
0   audio csatolás
0   video csatolás
0   egyéb csatolás
136   felhasználó

 

 

iNkParADe.white Skin by Cyrus© 1998-2019